Mahádhanapuram

Kivételesen szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy ilyen rettentően archaikus életformát is megtapasztalhattam Indiában. Ebben az időszakban szinte semmit nem írtam le, mivel minden energiám lekötötte a szanszkrit nyelv tamillal kevert konglomerátumának teljes mértékben angolmentes megértése (senki nem beszélte, csak minimális értés szintjén), de leírok pár dolgot, ami utólag az eszembe jut.

Hogy minél többet tanuljak, és megháláljam a vendégszeretet, igyekeztem együtt forogni a falu körforgásával, amit a normál órával mért idő léptékéből kiszakadva leginkább egy álomhoz lehet hasonlítani. Ezt az időtartományt óriási szelek, alkalmi esők, áramszünetek, különböző pūjāk ('kis házi istenségeknek tett tiszteletadás') és szokatlan balesetek szabdaltak szeletekre. Például az utcánkban elütöttek egy kiskutyát, de simán meggyógyult; a kerti fürdőmben életveszélyesen potyogtak az érett kókuszok; a tabletemet mókusok rágcsálták meg; az ódon házba, amelyben laktam, néha bejárkált az előző tulajdonos megbomlott szolgálónője; és végül van egy olyan kaland is, amiről a Monszunról szóló bejegyzésben számoltam be.

A gyerekek fantasztikusan aranyosak és ügyesek voltak. Az idős 64 éves tanárnő, Mátá hibátlanul tanított. Rengeteg régi dalt ismert, fantasztikus nagy tudása van. Sajnos a tamiloknál hiányzik egy -s betű, amit a fiatal szomszéd leány nem tudott kiejteni, emiatt a gyerekek sokszor összezavarodtak, mivel következetlenül hallották a szavakat (de volt, aki összerakta, hogy kinél hogy ejtse.) Az elején folytattuk az elkezdett könyvet, de aztán közeledett egy ünnepség, ami miatt lényegében inkább tanítani tanultam, de azt hiszem végül ezeknél jóval többet - és egészen más szempontból profitáltam ebből az időszakból.

Két hét felkészülés után a falu Rakshabandhan ünnepséget tartott, aminek Neru és családja voltak a díszvendégei, de más ismeretségen belüli látogatók is akadtak. Átadták a Sanskrita Bhārati bizonyítványokat, és jelmezes ünnepséget tartottak. Tamil és szanszkrit nyelvű beszédek, dalok, színházi előadás zajlott, és a végén a klasszikus rakshabandhan karkötő átadására is sor került. Az eseménynek én voltam a konferansziéja. Jól esett, de magyarként azért kicsit vicces is volt, hogy a végén többen odajöttek hozzám megdicsérni a kiejtésem. A magyar kiejtése mellett azt hiszem sokan egyetértünk, hogy a tamil se kutya... szerintem nekik nehezebb.

Ennek a falunak köszönhetően több igaz barátra is szert tettem, megerősítette Neruval való közös barátságunk, és kiderültek olyan dolgok, amiket biztos, hogy soha nem hittem volna, ha nem látom a két szememmel. Nem véletlen a szanszkrit slóka – a lényeget ki kell szűrni, mint a hattyúk a tejet a vízből.