Monszun Indiában

Évek óta furdalt a kiváncsiság, hogy milyen is a monszun, így a júliusi indulás mögött ez volt az egyik fő motiváció. (Aki járt már ekkor Indiában, az biztos, hogy ugyanezeken az élményeken ment keresztül, szóval saját felelőssége, mivel tölti az idejét :*) Ez a bejegyzés csak pár időjárással kapcsolatos benyomást foglal össze, nem IPCC jelentés.

Lényegében folyamatos esőt jelent (Medárd napjához hasonlóan). Mindig az adott terület klímaviszonyainak megfelelően hűl le a levegő: a hegyekben hideg van, de napközben ha már egyszer kisütött a nap és átforrósította a talajt, akkor az leginkább párás lesz, viszont estére újra lehűl; délen is vannak nagy esők, de hamar fel is száradnak nagy pocsolyákat hagyva. Ott kevésbé kell melegen felöltözni - ez függ még attól is, hogyan utazol. Vihetsz magaddal esernyőt, de jobb az esőkabát (mert akkor már motorra is tudsz ülni). Igazából azt láttam, hogy a nők, mivel a szári sokrétegű anyag alsószoknyával, maximum egy kendőt vagy pulóvert vesznek fel - de a fiatalok Maháráshtrában lazán tolják a farmer-kapucnis felső öltözetet, és bármely nagyvárosban is ez a trend. A férfiak motorhoz esőnadrágot is felvesznek, amúgy szerintem a Decathlonos esőpelerin egy szuper találmány, ha te vezetsz.

Volt, aki azt kérdezte, vannak-e olyan viharok, mint nálunk Magyarországon - mennydörgéssel, villámlással. Ez Tamilföldön az alankatti nevű vihar, de elég ritka.

Inkább a csendes eső a jellemző - sőt a legfurcsább, hogy a trópusi eső jöttét az ég elsötétedése jelzi csak, néha egy-két szélroham, de aztán mindenféle nagy zenebona nélkül elered. Ha vihar jön, az már tényleg óriási méreteket ölt, mint pl a Gaja ciklon tavaly, ami leginkább Pudukottai-t és Nágapattinamot érintette.

Lonavala, Maháráshtra

A legelső meglepetés Púnából indulva Lonavalába vonatozás közben ért, nem láttam még a Nyugati-Ghátokat zölden, itt-ott gyönyörű távoli vízesésekkel tarkítva. Tíz évvel ezelőtt a téli időszakban ezek a hegyek kopár barna óriások voltak, mintha még a fű sem tudna rajtuk megteremni – ehhez képest kies zöld hegyoldalakat láttam messze, amíg a szem ellát.

Lonavalában az első napokat várakozással töltöttem, mert az egyik barátom sajnos súlyos motorbalesetet szenvedett, ezért napokig kórházban voltak. De mindenképp szerettem volna újra látni mindenkit tíz év után. Duplán is fura volt a kis üdülőváros, mert egyrészt az elmúlt évek alatt szinte minden utat leaszfaltoztak, másrészt sosem jártam a Kaivalyadhamban jógagyakorlóként (akkor még csak sathipatthána meditációt gyakoroltam, és küzdősportoltam.) Mivel késő volt, hogy itteni programra jelentkezzek, és a szállásfoglalás is eléggé kötött (minimum egy hét, stb.), ezért egy kis hotelt találtam magamnak.

Odakinn folyamatosan, órákig szakadt, és csak rövid időre hagyta abba. Ahogy a szállás előterében várakoztam, melankolikusan bámultam kifelé, és amikor észrevettem, hogy az mantrázom magamban, hogy "Álljon már el végre, hogy ki tudjak menni az utcára megnézni a várost, és nem szeretnék nyakig csurom vizes lenni" - nos akkor úgy echte összeállt - Nem, nem fog elállni :D A monszun valójában pont ezt jelenti, hogy a hegyekben nem áll el az eső. A monszun kimondottan nem turistaidő. A másik, hogy a hegyekben ez özönvizet jelent, amit azonban a jól kiépített csatornázás elvezet. Ezen felbátorodva megnyugodtam, hogy jókor vagyok jó helyen, mert valami teljesen újat tapasztalok, kikerülöm a főáramlatot, és ugyan mit nekem az az elázás. A tisztább levegő egyébként sokkal jobb az énekléshez és a kántáláshoz is.

Punéból Cochin-ba repültem, amiről írtam már bejegyzést. Onnan vonattal át Coimbatore-ba, ahol a harmadik helyi sztrájkkal tarkítva (Pune és Kochin után) felvettem a kapcsolatot a Samskrita Bhárati régiós igazgatójával, aki egyből elrendezte, hogy tudjak tanulni az egyik önkéntes házában, mivel a politikai helyzet miatt jobb, ha biztonságban tudnak.

Coimbatoreba érkezésem harmadik napjára a sok esőzéstől a keralai tárolók kezdtek megtelni, minden idők legnagyobb árvize kezdődött ezzel Keralában. /Volt, aki kérdezte, hogy Indiában védekeznek-e az árvíz ellen - nyilván kénytelenek, ahogy a világ minden táján. Az árteret egy igen összetett gátrendszer védi - de van, amikor már itt sincs mit tenni/ A képen ezt lehet látni műholdas felvételen.

A korábbi megbeszélésünk alapján az volt a terv, hogy visszamegyek egy közeli, elég aktív központba szanszkritot tanulni, és ott töltöm el az egész fél évet (a double entryt leszámítva). Emiatt a következő napokban vártam, hogy sorsom beteljesedjék, habár jobb szerettem volna Tamil-Náduban maradni, mivel minden barátom ott volt, és a tamil nyelvtanulás miatt is hasznosabb lett volna. Hátborzongató volt látni és hallani a híreket, hány ember vesztette életét, hányat telepítenek ki... végül maradt Tamil-Nádu.

Mahádhanapuram

Nagyon szerettem volna úszni egyet a Kávéri folyóban, de végül erre nem került sor. Persze, amikor az időjárás forró száraz, sivatagi melegre vált (40-45 fok), ki ne szeretne a folyópartról a vízbe ugrándozni - persze csak biztonságos szakaszoknál (ami viszont sosem az, ha folyóba ugrándozol) no de a lényeg, hogy a nőket ez a kiváltság nem illeteti meg. Korábbi sétám alkalmával már láttam ilyen fiatal fiúsereget, ahogy jól elszórakoznak fröcskölve, ugrándozva, egymást a vízbe dobálva. De mivel láttomra szemlátomást józan eszüket veszítették, hasonlóra nekem zéró esélyem sem volt.

Itt is utolért minket az árvíz, ezúttal a Kávéri folyó áradt. Évekkel korábban szárazság volt - talán három éve - amikor nagyon sokan elköltöztek a faluból, mert semmit nem tudtak megtermelni, és a mindennapi élet is bajossá vált - most ez a visszájára fordult, amit az egyik tanárral beszélgettünk. Ő elégedetten nyugtázta, hogy most van bőven víz, és a falu elkezdhet ismét benépesedni (persze ahhoz sok más feltételnek is fenn kellene állnia, de azért ez mégiscsak a legfontosabb volt). Nem emlékszem pontosan, hogy az ár csendes éjszakai esőkkel jött-e vagy az északról jövő folyó még ott dagadt meg a heves esőzések hatására. De a lényeg, hogy 19-e táján a tanárnőm odajött hozzám, és mondta, hogy megyünk megnézni a Kávéri folyó partját.

Gyanútlanul csak úgy hevenyészve fogtam a tarisznyám, jó, menjünk. A vonatsín északi oldalán aztán jött az első meglepetés - a gyalogösvényt majd 50 m hosszú sárdagonya lepte el, ami tele volt emberi lábnyomokkal, és a szélén papucsok sorjáztak.

Mivel a tamilt tényleg csak pötyögtem, természetesen fogalmam sem volt arról, hogy megnézni a folyópartot annyit tesz, hogy az eredeti gyalogösvény vonalát követve a folyó árterében gázolva jutunk el oda. Eleinte puffogtam magamban, mert ha tudom, hogy 80 cm-es hideg vízben gázolok, akkor egy mobilt sem hozok magammal, normálisabb és kezelhetőbb ruházatot öltök, és egyáltalán kb semmit nem hozok magammal, ami nem szükséges, mert így eléggé elgémberedt a kezem, miközben görcsösen figyeltem a hideg víz alján húzódó tüskebokrok és éles kövek kikerülésére, nem beszélve az állandó örvénylésről, aminek volt némi nevelő hatása... Szóval eleinte duzzogtam (megjegyzem a felsorolt észérveket ők maximum sejthették, hogy készületlenül ér a dolog), de aztán mégiscsak az életem egyik legmeghatározóbb élményévé vált: a világ egyik legnagyobb tudású szanszkrit tanárával kézen fogva, szanszkrit dalokat énekelve küzdöttük át magunkat a vízbe rejtett úton, ami mentén pálmák sorjáztak, vízi madarak repültek fel néha-néha, és a vízbe szakadt, utunkat keresztben akadályozó fatörzsek és elsodort ágak, bokrok, növényszigetek mutatták, hogy itt bizony most a víz az úr..

A folyópart gyakorlatilag egy kis halovány földcsík maradt, ahol szinte mindenki leborulással adózott a szent Kávéri folyónak (én nem értettem, hogy a nyílt víztömeg helyett miért egy habzó kis pocsolyába kell az arcom temetni, szó szerint láttam a mikrokultúrát ami jóval több volt H2O-nál). Visszafelé már vidámabban, felbátorodva és viccelődve jöttünk, kapkodtuk a lábunkat amennyire csak lehetett, mert a vízszint szépen lassan emelkedett, a nap pedig egyre alacsonyabban színezte narancssárgára az ösvényt szegélyező eukaliptuszbokrokat. De aztán szerencsésen megérkeztünk.

Thiruvannamalai

Lényegében semmi extra monszunkalandom nem volt Tiruban, maximum annyi, hogy az útjai még nincsenek Chennaihoz hasonlóan végig lebetonozva, ugyanakkor a nagy távolságok miatt mindenki biciklivel jár (szerencsére itt még nem motorral), és volt némi aggodalom bennem, mivel a térdműtétem óta csak high-tech szobabiciklin tekertem, szóval a földutakat látva.. de aztán meglepően fájdalommentesen belejöttem, később már vígan csilingeltem Elizabeth Gilbert módjára a telkek és templomok között. Sőt, arra a bravúrra is futotta, hogy költözéskor biciklin egyensúlyoztam át három táskát a sárban... De abban meg az őserdei cross motor tudományom segített. Bizony, gyorsan gyűlnek itt a képességek. Itt nincsen nem-tudom vagy nem-akarom :)

Az állatok viszont intelligensek - a hangyák mindig pontosan előrejelezték az esőt - szép kis csíkban berajzottak a konyhába, de mivel mindenkinek volt elég hely, cukorral vagy kenyérhéjjal etettem őket. Ha tettem ki nekik valamit, akkor semmi mást nem árasztottak el, aztán pedig miután felszáradt minden odakinn, szépen otthagyták a hálós szerkezetűre rágott kenyérhéjat, és kivonultak :D Nem éreztem, hogy jogom lenne egy egész tamil hangyakolónia kiírtásához. Egyébként is minek a genocide? Csak enni akarnak, nem leharapni a fejem álmomban "w" "W" "w"

Pondicherry

Itt tapasztaltam először, milyen nehéz is csomaggal utazni eső idején… mondjuk például mert nem látod a talajt a lábad alatt - tehát motor vagy autó kell túlnyomórészt - valamint nagy távokat sem fogsz a vízben gyalogolni - csak mert alapból nem tennéd meg gyalog a nagy távolságokat. Azért Auroville-be máshogy nem tudtam volna kimenni, csak autóval, ez egyértelmű. Itt tényleg napokig esett, folyamatosan és egyenletesen nagy cseppekben. (Auroville-ről írtam angolul bejegyzést, amiben beszámolok róla, hogy tanultam meg motorozni a trópusi erdő kellős közepén - ahol bizony szó szerint mély víz volt.)

Samudram Eri

A száraz területeken megoszlik a csapadék aránya. Thiruvannamalaiban például a magyar időjáráshoz hasonlóan bemondták a nagy esőket, és tudtuk is, hogy mikor fog zuhogni. Később mikor Jérémie, egy francia barátom egyszer átjött Thiruba, és elsétáltunk a közeli Samudiram Eri tóhoz, akkor indulásnál még szemerkélt kicsit az esőt - ami alatt gyorsan ittunk is egy kávét, és aztán viszont továbbra is sütött a nap enyhén borongósan, de lehetett érezni, h itt már nem lesz nagyobb eső. Sár sem volt, pedig a tópart tényleg csak egy földút volt - szóval jól kifogtuk, hogy mikor kiránduljunk egyet. A tó mellesleg gyönyörű volt - hatalmas, csendes, és a környékbeli embereken kívül úgy kb senkit nem érdekelt - ami gondolom a helyi madár és állatvilág számára csak előnyös lehet. Menet közben találkoztunk egy fiatal tehénpásztor lánnyal, nagyon aranyos volt.

Képet szeretett volna, de valahogy fura volt őt fotózni az óriási Arunachal heggyel a háttérben a kis sárga ruhájában.

Kellemetlen érzés kerülgetett. A vidék egyszerűen elhagyatottá vált Indiában - ami a kőkemény ősi mémeket és felfogást illetően érthető is a fiatalokra nézve, azonban ez olyan problémákat gerjeszt Indiában, amire még ők maguk sem jöttek rá. Miután óriási elhagyatott területeket láttam - és egyre kevesebb kis tanyát az útmentén, egyre inkább az az érzés kezdett bennem megfogalmazódni, hogy nem az ország túlnépesedett, hanem a városok túlzsúfoltak. Indiának mindig is nagy volt a népessége, de ha jobban belegondolunk, trópusi éghajlaton terül el… Közel azonos nagyságú területen fekszik, mint az Egyesült Államok, és a népesség létszáma csak háromszorosa annak. Nem, egyszerűen a városok túlzsúfoltak. Ezen viszont egyáltalán nem csodálkozom egy olyan országban, ahol elvárják a gyerekeiktől a szülők hogy 25 évesen házasodjanak, és vállaljanak gyereket, ha akarnak, ha nem, nincs igazi születésszabályozás, és ahol a mai napig vannak gyermekházasságok…