Pachaiamman, a tamil Párvatí istennő

Az első Girivalamon megismert ismerőseimmel beszélgettünk, milyen dévínek szentelt templomok vannak Thiruban. Ajánlották, hogy látogassam meg a Pachaiamman templomot, ami Párvatí tamil neve. Szóval el is tekertem a templomához kellemes napsütésben egy kulacs és némi praszádamra való társaságában (#prasad 'áldott étel').

Ő a hegyek leánya, Siva felesége. Emlékszem mikor még könyvekben fürkésztem Déví, az Istennő aspektusait beadandó dolgozathoz szükséges anyagot gyűjtve a létező összes információt leírtam róla.

Azok a könyvek már jócskán átértelmeződtek, és most itt vagyok személyesen, hogy hódolatom tegyem.

A legendák viszont újra és újra előkerülnek helyi változatban pontos földrajzi helyekkel és történelmi személyekkel összekötve: A legenda szerint Pachaiamman, miután elvégezte vezeklését Kánchiban, Arunachalához indult. 7 ősbölcs és 7 fiatal lány kíséretében utazott. Félúton a kíséret megállt és letáborozott egy Vazhapanthal nevű faluban. Ezen a helyen a helyi király megpróbálta megszerezni magának az istennőt, amikor hirtelen a bölcsek harcosokká váltak (szanszkritul - munīśvara), és közösen megölték a királyt. A templom bejáratánál Pachaiamman harcosait láthatjuk két sorban két aspektusuk szerint. Sajnos nem tudtam összevetni őket, 11 órakor a tűzforró lávakő sütögette a talpacskám, így igazából rapid gyorsasággal keltem át az udvaron. A templom körül vannak szobrok Munísvara váhanáiról is (járművek), elefánt, kutya és öt ló formájában.

Bent megtalálható a hét kísérő kanniyar. Mivel Párvati temploma, a termékénységért fohászkodók fordulnak hozzájuk, ezért nem kell meglepődni a szobrok idomainak jócskán megkopott festékrétegén. A garbhagrihában (legbelsőbb szentély) lakó istenséget nem illik fotózni, a fohászt viszont ott érdemes leginkább elhelyezni. Bevallom én is kértem családom összes idevágó korú nőtagjának ezt-azt.. Egy baba már érkezett, de remélem túl nagy meglepetések azért egyikünket sem fognak érni.

Néha megkérdezik, nem félek-e nőként utazni Indiában. Az az igazság, hogy megvannak azért a taktikák, amik a kinti életben maguktól értetődnek. Napkelte előtt kelünk, gyakorlás, felkel a nap, utána házimunka (kézi-mosás, bevásárlás, főzés, mivel egy utazó erre nem költhet többet a szükségesnél), napi tennivalók vagy egy napi túra, és a nap végére nemcsak mi fáradunk el, de napnyugta után már nem is érdemes nagyon mozogni, mert az energiákat elnyeli a sötétség. Ezt sajnos nem tudom másként megfogalmazni…

Emellett megvan az egyedüli utazásnak az a különös szépsége, hogy minden egyes hely, esemény, ember, jelenség - még a különféle tájak, illatok, ízek, fények, de akár a visszatükröződések vagy a szél játéka is természetes láncolatot alkotnak, a légzés folyamatossága pedig magával húzza a tudatot is: mindennek megvan a maga helye, szerepe és értelme, és minden rávilágít valami korábbira, ami egy gyakorló számára fontos. Azt az utat pedig csak belül lehet megtenni – sehol máshol. Ez kívülről pedig néha elég fura képet mutat.

A számomra legmeglepőbb és leggyakoribb játék, amikor a térképen kiválasztott újnak látszó helyen megtalálok magamból egy kis szeletet, egy rég elfeledett erőt, a béke egy új arcát, vagy egy különös ötletet, amiben művészi mélységet érzek és ezt beleillesztve a nagy kozmikus egészbe, mint valami mágikus kirakósba, pont úgy a magaménak érzem, mintha mi sem lenne természetesebb. Emögött persze rengeteg filozófia is elbújik (advaita védánta, szánkhja-jóga). Nyilván különböző szinteken más értünk a szavak mögött. Azt is lehetne mondani, hogy amit elméletben tudunk, az itt értelmet, gyakorlati jelentőséget kap.